1. rész

*Alane*

Az egyik gerendán ültem, ami a tetőszerkezetet tarja, és közben hallgattam az épületet körülvevő zajokat. Autók dudáltak, emberek beszélgettek egymással, egy kisgyerek sírdogált, zacskó csörgött, kulcs zörgött, még azt is hallottam, ahogy az apró egerek járkálnak az épületben. Gyakran így ütöttem el az időt, mikor túl sokan voltak az utcán ahhoz, hogy jól érezzem magam. Sosem szerettem a nagy tömeget, ezért nagyon ritkán jártam csak el otthonról - már ha egy elhagyatott színház otthonnak nevezhető. Nem volt túl sok barátom, nem a tömeg félelmem miatt, hanem azért, mert egy idő után úgyis el kéne hagynom őket, én pedig nem szeretek búcsúzkodni. Ha valaki olyan lassan öregszik, mint én, az tudja, hogy ez milyen kellemetlen.

   Most biztos azt gondolhatjátok, hogy elég zavaró lehet, hogy minden apró zajt meghallok, de a salthamok csak az átalakulás után tudják használni a képességeiket. Rengeteg gyakorlásba és erőfeszítésbe kerül ugyan, de meg lehet azt tanulni, hogy ne teljesen változzunk át, ez pedig nagyon praktikus tud lenni néhány esetben.

   A denevér hallással csupán csak egy baj van: az a bizonyos ultrahang nélkül, amit a halandók már nem képesek hallani, nem tudjuk meghatározni, hogy honnan jön a hang, hogy merről érkezik merre tart. Szerencse, hogy a salthamok érzékszervei erősebbek, mint az átlagos denevéreké, de még így is nehéz behatárolni.

   Miközben ezen gondolkoztam, nem figyeltem a hangokra, elmerültem a képzeletemben, így csak akkor figyeltem fel a két alakra, mikor már beléptek a színházba a szálkás faajtaján. Azonnal felhúztam a lábaimat a deszkára, és megpróbáltam elbújni rajta, hogy ne vegyenek észre;  levegőt is alig mertem venni, de néha azért mégis le-le néztem, hogy a két alak arca az agyamba vésődjön - szükség esetére. Az egyik egy  fiatal szőke srác volt, a másik pedig egy alacsonyabb és jóval öregebb, talán az ötvenes éveiben járó úr.

   - Na, mi a véleménye? - kérdezte a fiatal srác, az arcáról pedig egyértelműen látszott, hogy nagyon türelmetlen.

   - Felújítás után tökéletes lesz. Nem túl nagy, egy klubnak, amelyikben privát fellépések vannak tökéletes - mondta az úr gondolkodón.

   - Akkor elintézem a papírokat - válaszolta a fiatal, majd nagyon gyorsan el is tűnt a nyílászárón keresztül. Az öreg még egyszer körbenézett, majd a szőke után eredt. Kellet pár pillanat ahhoz, hogy a sokktól felfogjam, hogy valójában mi is történt. Két ember betört hozzám, megnézték az otthonomat és eldöntötték, hogy klubbot csinálnak belőle.

   Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot, nem hagyhatom, ha csak úgy étépítsék az otthonomat, még akkor sem, ha nem tudják, hogy itt lakom.

   Eltüntettem a denevérfüleimet, majd erősen koncentrálni kezdtem a szárnyaimra, amik pár pillanat múlva meg is jelentek a hátamon. Nem fáj az átalakulás a legendákkal ellentétben, még akkor sem, ha teljesen átalakulok.

   Óvatosan felálltam a gerendán, kitártam a szárnyaimat és egyszerűn leugrottam a deszkáról. Imádtam repülni, suhanni a levegőben, miközben körülölel és simogat a szél; csodálatos érzés. De most a szárnyamat csak ejtőernyőként használtam. Ahogy földet értem, abban a pillanatban az őrangyalom nevét kezdtem ordibálni.

   - Isabella! - kiabáltam a semmibe, mert tudtam, hogy meg fogja hallani, akárhol is van. Idegesen kezdtem fel-alá járkálni a szálkás fapadból, végül leültem a színpad szélére, eközben pedig a megoldáson törtem a fejemet. Nem jutott eszembe semmi, a testemet annyira elöntötte a harag, hogy nem tudtam gondolkozni.

   - Miért hívtál? - az angyal hangja segített visszatérni a valóságba. Nem nagyon néztem meg, mindig ugyan úgy néz ki: szőke haj, zöld szem, unalmas fehér ruha.

   - Át akarják alakítani a színházat egy klubbá. Nem lesz hol laknom - suttogtam, a testemet pedig kezdte elönteni a félelem, mikor eszembe jutott, hogy talán az utcán kell majd élnem, koszban, sok ember között.

   - Ki és miért?

   Nem csak az arca, hanem a hangja is tele volt döbbenettel, ami miatt még jobban úrrá lett rajtam a pánik. Újra felálltam, fel-s alá kezdtem járkálni a régi épületben, a szárnyamat össze-vissza mozgattam, ezzel jól felkavarva a levegőt.

   - Nem tudom. Az előbb jött két ember és arról beszéltek, hogy ez tökéletes hely lenne a következő klubnak.

   A hangok mindig is megnyugtattak, de most nem volt denevérfülem, nem hallottam a tömeg zaját, egyedül a cipőm kopogását az öreg padlóm, ami egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjak. 

   - Alane, nem lesz az otthonodból egy klub. Nem fogjuk megengedni.

***

Megvártam, még lemegy a Nap, utána, kimerészkedtem az éjszakába. Nagyon régen ettem már, és kezdtem megérezni a hatását, így muszáj volt otthagynom a színházat, és ennivaló után néznem. A város közepében van egy disco, ahol mindig el tudok kapni néhány részeg fiatalt, most is oda tartottam. Átlagos este volt, felhőtlen, a csillagok szépen ragyogtak a nagy kerek Hold mellett az égen, nem fújt szél, és a levegő sem volt túlságosan hideg.

   Már a parkolóban kiszúrtam egy bandát, könnyű prédának tűntek, így megbújtam a sötétben, és várni kezdtem, hátha valaki elhagyja a csordát és nem kell új zsákmány után néznem. Csalódottan néztem, mikor a banda megindult az ajtó felé, de hirtelen az egyikük megfordult és a parkoló felé sétált.

   Ez a nagy alkalom! Követtem a parkolóba és néztem, ahogy kinyitja egy fekete BMW ajtaját, beül, valamit keresgél a kesztyűtartóban, feláll, zsebre teszi azt a valamit, majd becsukja a kocsi ajtaját. Miközben a magas, fekete hajú és kékes szemű férfit figyeltem a fogaimat kicseréltem a denevérére, hogy könnyebben át tudjam harapni az áldozatom bőrét. Mikor először kezdtem el vadászni egyedül, ezek a pillanatok mindig izgalommal és egy kis bénázással teltek el, de ennyi idő elteltével már nem hoz lázba. Megvártam, még a férfi visszaindul a barátaihoz, ekkor csaptam le rá, két kocsi között, hogy senki ne láthassa.